Kovács Hanna-Lillának hívnak, 22 éves vagyok, és idén júniusban fejeztem be az alapképzést a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézetben. Édesanyám pedagógus, édesapám nyugdíjazott mérnök – ők neveltek, ők indítottak el az utamon. Sepsiszentgyörgyön születtem, ott is nőttem fel, de négy éve az időm nagyrészét Kolozsváron töltöm. Mindig honvággyal tekintek vissza a szülővárosomra, amolyan keserédes szájízzel, valahogy úgy, ahogyan Mikes Kelemen is vívódott a hazája hiányával, s úgy szerette Rodostót, hogy el nem felejthette Zágont. Hasonlóan érzek én is: bárhol legyek, a háromszéki tájat nem tudom elfeledni.

Tizenkét éven át, ugyanazon iskola falai között tanultam, ismertem a folyosókon elhelyezett, porosodó, fakuló mosolyokat tükröző tablók mindegyikét, azt a jellegzetes illatot, ami körbelengte az intézetet. Joggal állíthatom, hogy a Mikes Kelemen Elméleti Líceum, a már említett történelmi személyről elnevezett iskola nagy hatással volt a személyemre, a fejlődésemre. Az ott eltöltött idő alatt alakult ki az érdeklődési köröm, amely a mai napig meghatároz. Ott kezdett el érdekelni első körben a teológia, majd a filozófia, amelyek kezdetben csak kíváncsiságot váltottak ki belőlem. Ezt a kíváncsiságot tudtam „beváltani” tényleges tudásra és gyakorlatra az egyetemi képzés során, és örömmel tölt el, hogy mindkét oldalt kiteljesíthetem a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet berkeiben.

Érdekes, hogy a teológia az életem egy bizonyos szakaszában egy nagyon erős tiltakozást váltott ki belőlem. Az anyai nagyszüleim éveken keresztül azt harsogták, hogy mennyire nekem való lenne, és mennyire meg tudnám állni a helyem lelkészként, s hogy az emlékeimben még mindig élő nagyapám szavaival éljek: mennyire jól állna nekem. Folyamatos viták tárgyává váltak ezek a megjegyzések, aztán egy idő után elcsendesedtek ezek a hangok, nem is akartam erről hallani, és mindig az volt a legerősebb érvem, hogy én nem tudok beszélni tömeg előtt. Kicsit mózesi volt az érv részemről, de igaz volt: gyerekként és fiatalként mindig szorongással töltött el az, ha több fül hallatára kellett felszólalnom. 16 éves voltam, amikor eljött a fordulópont, és a család legnagyobb meglepetésére bejelentettem, hogy felvételizek a Teológiára. Úgy érzem, a nagyszüleim valahol mélyen tudták, érezték, hogy végeredményben ez lesz az én utam. Megérték felvételimet, a bejutásomat, és az első másfél-két hónapomat egyetemistaként, teológusként, és a szüleim mellett, ők is támogattak mindenben, amiben csak tudtak.

Amikor megszülettem, 2002. április 18-án nagyapám egy fát ültetett a kertjükbe, Barátoson. 20 évvel később, húsvét másodnapján, április 18-án, ugyancsak Barátoson én hirdethettem Isten Igéjét a barátosi templom szószékéről, s azóta beszélni is megtanultam. Úgy érzem, hogyha körkörösen nézem az életem eseményeit, gondjait, jellegzetességeit, minden összeér, minden értelmet nyer, és ezek a kisebb-nagyobb összefüggések és történések mutatták meg számomra azt, hogy az Úr milyen csodásan is működik.

Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne – írta egyszer Tamási Áron. Az ötödikes, tizenegy éves és a huszonkét éves önmagamat azonos erővel vonja magához ez a gondolat – vagy éppen én vagyok az, aki foggal-körömmel ragaszkodik hozzá. A lelkipásztorokra pedig kicsit mindig úgy tekintettem, mint az egyház kalandoraira, a lehető legszebb értelemben. Talán senkinek nem adatik meg az, hogy egy gyülekezetben szolgálják le az életüket, s éppen ez a legszebb az egészben. Nekünk csak a hívó szóra kell kinyitnunk a fülünket, és már dobozolhatjuk is mindazt, amire azt mondhatjuk: otthon. Néhány fénykép, pár ruhadarab, egy illat, emlékek, foszlányok arcokról, hangokról, nevetésekről, könnyekről – és máris egy más tájon találjuk magunkat. Azt hiszem, sikerült meghallanom azt a hívó szót, amely engem Genfbe csalogatott, és amint az igen elhagyta a számat, bele is csöppentem egy újabb kalandba, kihívásba, ráléptem egy útra, amelyen úgy érzem, még több emléket csempészhetek bele abba a bizonyos dobozba. Valamikor elsőéves koromban hallottam azt, hogy a lelkipásztorok soha nincsenek igazán otthon, s mindig az adott gyülekezet jelenti az otthonosságot. Néha át kell lépnünk bizonyos határokat, néha országhatárokat, a komfortzónánk határait, s ki kell hozni minden helyzetből a lehető legtöbbet, legszebbet, legjobbat. Bízom benne, hogy ezt sikerül véghezvinni az elkövetkező hónapokban.

Kiemelten várom már a találkozást, a megismerkedést a gyülekezettel és Genffel. Amikor Visky professzor úr megkeresett ezzel a lehetőséggel, olyan gondolataim voltak, hogy az élet akkor szép, ha zajlik, és folyamatosan haladni kell, útközben vagy az út végén pedig az ember le tudja porolni magát. Izgalommal tölt el a jövő, s az, hogy a szülőföldemtől ennyire messze tehetek valamit egy közösségért. Én mindig sepsiszentgyörgyi leszek, ott van a város, a táj minden mozdulatomban, minden szokásomban, minden mondatomban. Minden szavamban hordozom magammal szülőföldem.

Zárszóként, még csak egyvalamit mondanék. Éneklek az egyetemi kórusban, és egy feldolgozott kórusmű, egy ír áldás szavai csengenek a fülembe. Noha a műben újra-találkozásról van szó, mi pedig még nem találkoztunk, úgy érzem, nem mondhatok szebbet ennél: „Míg (újra) látjuk egymást, Szent kezében őrizzen meg Ő!”

Sok telefonálás, készülődés, fogadás, szervezésbeli kérdések, emberek meghívása, szorgos segítségek elfogadása jellemezte a májusi hónapot a Genfi Magyar Protestáns Gyülekezetben. Na nem azért, mintha más hónapokban ne lenne szervezett a gyülekezeti élet, de az I. Genfi Magyar Napok forgataga minket is érintett, hiszen a második nap tetőpontjának helyszíne a számunkra oly kedves R. Jean Senebier 8. alatt található nagyterem volt.

Az előadást még februárban terveztük el közösen a Genfi Magyar Katolikus Misszió vezetőségével. Szerettünk volna közös/ökumenikus alkalmaink számát bővíteni, hisz megannyi tagunk férje vagy felesége egyik vagy másik közösséghez tartozik, s nem mellesleg jól is érzi magát a két közösség egy éterben, sőt szeretnek együtt lenni.

2024. május 25., este hét óra vörössel bejegyzett dátumként lett beírva a naptárba, volt akinél úgy, hogy „jön Petőfi”… Utólag elmondható, hogy valóban eljött a költő Laczkó Vass Róbert és Székely Norbert által megzenésített és elmondott költeményeiben. A két előadóművész Petőfi estje immáron meghaladta hetvenedik előadását, s Genfben sem maradt nézők nélkül. Fáradalmaimat felülmúlta a jelentkezők száma, ugyanis a Senebier termét maximum 21-en töltöttük meg eddigi ittlétem alatt, míg a Petőfi-live-ra 52 szék telt meg, az apró gyerektől a dédnagyapáig minden korosztályból, és mindkét nemből szép számmal voltak érdeklődők. S ezen ötven ember ajkáról együtt hangzott: a magyarok Istenére esküszünk…; az Egész úton hazafelé…; a Föltámadott a tenger és megannyi emlékezetes Petőfi költemény.

Az előadás során Petőfi verseiből személyiségek, élethelyzetek és érzések elevenedtek meg, Laczkó Vass Róbert és Székely Norbert művész urak játékában. Arany Lacit a nézők soraiban lelte meg a mi „Sándorunk” (Laczkó művész úr); Az egy estém otthon… és a Füstbe ment terv dalolt soraiban édesanyák és édesapák szemei teltek meg emlékekkel és érzésekkel; a Nemzeti dal refrénjét minden alkalommal együttes felkiáltással szavalta a Senebier nagyterme, s még az a bizonyos bokor is reszketni kezdett a költő és bájos „mátkája” románcát látva.

Az előadás után egy jól sikerült, hangulatos és barátságos, ismerkedéssel és mély beszélgetésekkel teli estét töltöttünk el. Meggyőződésem, hogy közel sem lett volna ennyire gördülékeny és zavartalan a szeretetvendégség, ha a mindig aktív és segítőkész tagjaink nem vállaltak volna oroszlánrészt a lebonyolításában. Illesse őket hála és köszönet minden rendezésért, bevásárlásért, pakolásért, mosolyért, felszolgálásért és eltakarításért!

Az este folyamán sokak számára hallatszott el a hála szava, de egyvalakit mégsem felejthetünk el, ez pedig a kegyelmes Isten, aki engedte megérni, átélni és benne lenni ezekben a pillanatokban. Megáldotta alkalmunkat, s összekötött minket, Helvécia vidékére elkerült magyar testvéreket. Legyen az Úrnak ezért hála és dicsőség mindenkor!

Október 29-ét írunk, szép őszi reggelt adott a Fennvaló, éppen ünneplésre méltót. Jóllehet a református falinaptár október 31-ét írja piros betűvel, mint a reformáció hivatalos emléknapját, a Mi gyülekezetünk ezt a történelmi ünnepet az úrvacsora közösségével akarta méltóságteljessé tenni, ezért az Úr napján ünnepeltük meg, ami 29-re esett.

Nem kis öröm volt számunkra, amikor hírét adták zürichi magyar protestáns testvéreink annak, hogy velünk együtt szeretnék ünnepelni a reformációt. Nem kis utat kellett megtenniük testvéreinknek, hiszen a Helvétek hírneves városát Zürichet az Úristen az ország másik felében helyezte el. Tudván, hogy hosszú az út, nagy reménységgel és buzgósággal néztünk elébe a találkozásnak, hogy zürichi testvéreinket illendőképpen tudjuk fogadni.

Az ünnepi istentiszteletet a St. Léger kápolna ódon, neogót jegyeket viselő falai közt tartottuk meg. Mi sem bizonyítja jobban, hogy kedvére volt az Úr Istennek ezen találkozás, minthogy majd két tucat magyar keresztyén ajkáról szólalt meg az Erős vár a mi Istenünk dallama. Ez alkalommal az igehirdetés alapigéjéül Pál apostolnak Timóteushoz írt második levele harmadik részének 15. és 16. verseit választottam. Az Apostol nem mást hagy hátra Timóteusnak, mint minekünk reformátor őseink: A te hited nyilatkozzék meg abban, hogy életedet a Szentírásra alapozod, s attól egy tapodtat sem távolodsz el. A Szentírás anyanyelvre fordítása az egyik legnagyobb eredménye a reformáció szellemének, s ezt csakis azzal tudjuk megtisztelni, ha nem hagyjuk a polcunkon megporosodni a Bibliát.

Az úrvacsorát megelőzően zürichi testvéreink igen kedves ajándékkal lepték meg a gyülekezetet, ugyanis énekkel és szavalatokkal tették ünnepélyesebbé az alkalmat. Az úrvacsorai közösséget nem csak a kápolna falain belül éltük meg, „hagyománytisztelő” reformátusokhoz híven, hanem azt szeretetvendégségben folytattuk. Hála legyen az Úrnak, igen áldott órákat tölthettünk el ismerkedéssel, beszélgetéssel és falatozással.

A szeretetvendégséget követően sem váltak szét útjaink. Genf városa nemcsak szépségéről, gazdaságáról és a tóról híres, hiszen valamikor úgy nevezték, hogy a „Protestánsok Rómája”. Ennek a névnek állít dicső emléket a reformátorok fala, ahonnan nem kevesebb, mint tíz protestáns „nagyság” tekint le a mindenkori genfi polgárra. Ezen a falon helyet kapott egy magyar ember is, aki nem más, mint a Habsburgot megkergető erdélyi fejedelem: Bocskai István. Maroknyi kis gyülekezetünk eme nemes, magyar, református fejedelem előtt elénekelte a 90-ik Zsoltárt, illetve a magyar és a székely himnuszt. Zürichi testvéreink elszavalták Illyés Gyula, A reformáció genfi emlékműve előtt című versét. A szobor megkoszorúzása után az érzékeny búcsú következett, amit a reményteljes viszontlátással pecsételtünk meg.

Nem mondhatunk mi sem egyebet, mint hitvalló őseink: Soli Deo Gloria!

Folyó év november 11-én a Genfi Magyar Protestáns Gyülekezet különleges vendéget fogadhatott közösségébe Kincses Kálmán székelyszenterzsébeti református lelkipásztor személyében.

A lelkész a magyar népi és egyházi műveltség berkeibe kalauzolta el a résztvevőket, pontosabban a magyar Szent korona történetéről tartott bemutatót számunkra. Bátran mondhatjuk, hogy a komoly téma és az előadó megkapó stílusa valóban megragadták a figyelmünket. Úgy gondolom, ritka manapság az, hogy egy közönség több, mint másfél órán keresztül teljes figyelemmel és érdeklődéssel kísérjen egy előadást. Ez viszont nem meglepő, hiszen olyan, sok helyen már-már elfeledett vagy csak egészen halványan emlékezetben tartott egyházművészeti kincsekről esett szó, amelyekről valóban érdemes beszélni, érdemes azokat újra felfedezni és közelebbről megismerni. A magyar népi és egyházművészet, valamint a magyar Szent korona olyan bibliai üzeneteit közvetítette számunkra az előadó, amelyek noha a középkor világképének rendszerébe illeszkednek, jelentésük és jelentőségük a mai napig érvényes a keresztény világ számára. Véleményem szerint ezek az üzenetek azok, amelyek mindannyiunk örökségévé teszik a magyar Szent koronát, akik magyar keresztényeknek valljuk magunkat. Ennek a fontos kapocsnak a bemutatásáért pedig hálával tartozunk Kincses Kálmán lelkipásztor testvérünknek, és köszönjük a közöttünk végzett mindennemű szolgálatát.

Reméljük, hogy még lesz alkalmunk találkozni a genfi magyarok, magyar protestánsok közösségében. Isten áldását kívánjuk életére és szolgálatára!

Kedves Genfi Magyarok! Tisztelt Protestáns Gyülekezet!

Bancea Mátyás-Dánielnek hívnak, és örömömre szolgál, hogy a 2022-2023-as évben lelkészként szolgálhatok a genfi magyar protestáns gyülekezetben. 22 éves vagyok, a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet negyedik évet végzett hallgatója. A háromszéki Sepsiszentgyörgyről származom, édesanyám szintén szentgyörgyi származású, magyar nyelvet és irodalmat tanít egy helyi líceumban, édesapám komandói származású, jelenleg Sepsiszentgyörgy negyedik (legfiatalabb) református gyülekezetében, a Gyöngyvirág utcai gyülekezetben végzi lelkészi szolgálatát. Bátran mondhatom tehát, hogy a szolgálat iránt való elkötelezettségemet egészen apró koromtól megelőzte egyfajta felkészülés, formálódás a lelkészcsalád és a lelkészi közösségek sajátos légkörében. Ugyanakkor, a rengeteg támogatás és segítség ellenére, amit a családomtól és a gyülekezettől kaptam (és kapok a mai napig), büszkeséggel tölt el, hogy bármiféle külső nyomás nélkül, természetes módon irányultam a lelkészi szolgálat felé.

A hagyományőrzés is egészen közel áll a szívemhez, számtalan tábor résztvevője és alkalmanként szervező tagja is lehettem, amely a magyar nemzeti identitás, vagy a népi mesterségek témakörében és népszerűsítésében játszott szerepet Erdélyben és az Anyaországban egyaránt. Mindezek közül talán a kézművesség áll a legközelebb a szívemhez. A közeli családunkban már gyerekként is természetes volt a találkozás a különböző kézműves mesterségekkel, ahol nagybátyám fából készített hangszereket és gyermekjátékokat, nagynéném és édesanyám pedig nemezeléssel foglalkoztak (és teszik ezt a mai napig). Így mi is a bátyámmal, Gáborral (aki 25 éves, jelenleg mesterképzéses hallgató a Debreceni Egyetemen) amatőr szinten a mai napig hódolunk valamelyik kézműves mesterségnek. Jómagam 16 éves korom óta érdeklődöm a díszműkovácsolás iránt, amelynek fortélyait azóta illyefalvi és olaszteleki mesterek mellett igyekszem elsajátítani, amikor csak lehetőségem adódik rá, de nem vetem meg a faragás és a bőrművesség alapjait sem.

A magyar nyelv ápolása és helyes használata is fontos számomra, líceumi éveim alatt több helyesírással és szép beszéddel foglalkozó tábor és verseny résztvevője voltam. 2018-ban a Sátoraljaújhelyen megrendezett Édes Anyanyelvünk verseny országos szakaszán elnyertem a város plakettjét.

Már jóformán három éve készülődöm a  gyülekezetbe, elsősorban Visky Béla professzor úrnak tartozom hálával, amiért tájékoztatott erről a rendkívüli lehetőségről. Szívből remélem, hogy mindaz, amit nyújtani tudok, gazdagítani fogja majd a gyülekezet életét. Én pedig egészen biztos vagyok benne, hogy a genfi gyülekezet közösségében temérdek áldás és élmény vár rám az elkövetkezendő tíz hónapban. Már alig várom a találkozást!

Békesség Istentől!

Idei ösztöndíjas-lelkipásztorunk bemutatkozó levelét ajánljuk a Gyülekezet figyelmébe:

Kedves Gyülekezet,

A nevem Bálint Szilárd; Hamarosan átlépek a 24. életévembe, és néhány hónappal ezelőtt fejeztem be az 5. évet a Kolozsvári Protestáns Teológiai Intézet áldásával. Szülőfalumból, Varsolcról érkezek Genfbe. Varsolc egy káprázatos falu a hepehupás vén Szilágy szívében. Családom hét generációra visszavezetve itt élt, itt is házasodott, és adta át a következő nemzedékeknek a földművelésről megszerzett tudását és tapasztalatát. Családomban én vagyok az első, aki a lelkészi pályát választotta, bár a fáma szerint dédapám annak idején a fonóházban egyszer olyan jól utánozta a tiszteletest, hogy nagy elismerést vívott ki magának a mulató fiatalság között, amikor nevetés nélkül temette el egyik társukat. Azt, ami engem inspirált, vagy vezetett, máig sem tudom megnevezni. Készültem már orvosnak, és bejártam egy rövid költői pályakezdést is. Az évek alatt azonban minden más irányba mutatkozó érdeklődésem elmaradozott, manapság tehetségem és szorgalmam a majdani szolgálati készségeim gyarapítására használom.
Prof. Visky Béla, az önök Gyülekezetében egykor szolgáló fiatal, aki most engem tanít, szólt erről a lehetőségről, én pedig az első percben igent mondtam rá. Rendkívül hálás voltam a nyár folyamán, amikor csak időm akadt a francia nyelvben elmélyülni, és izgatottsággal gondoltam az előttem álló egy évre. Kicsit porosodó orgonajátékomat is előveszem a gyülekezet megörvendeztetésére, énekeink kíséretéhez. Nagy szeretettel ajánlom fel kedvenc tantárgyam és szabadidőmben leginkább kutatott és tanult témám gyümölcsét, a lelkigondozói beszélgetést. Igyekszem, amennyire igény lenne rá meglátogatni a Gyülekezet tagjait. Szeretnék kapcsolatba lépni a Gyülekezet fiatal tagjaival, beszélgetni velük, ha lehetségessé válik, ifit tartani. A gyülekezet életében való aktív részvételemet kínálom, hogy egy emberközeli kapcsolat alakulhasson ki közöttünk, amennyire a kimért közös időnk engedi.

Tisztelettel,
Bálint Szilárd